Csak felnőttünk...

- Megöregedtünk?

- Ugyan, csak felnőttünk!

Ez az a párbeszéd, mely sosem hangzott el, de mindannyian érezzük.

Voltak azok az idők, amikor egész nap mást sem csináltunk, csak elmélkedtünk az élet nagy dolgain - néha pedig azon, mihez kezdjünk magunkkal. Megtárgyaltuk, ki kivel találkozott, ki szólt be másnak, és közben szidtuk a pletykás vénasszonyokat, akik bizony ugyanezt csinálták. A nap fénypontja volt, ha jó zene szólt, és a barátaink körében töltöttük a délutánt. Fejből vágtuk, melyik zenész melyik zenekar tagja, legalább húsz kedvenc zenénk volt, és a kedvenc bandáink összes neten fellelhető koncertfelvételét láttuk már, legalább tízszer. A nyár volt az év legjobb része - elvégre nem kellett iskolába menni, a szörnyű megpróbáltatások helyszínére.

Az a nehézség pedig, ami az iskolán kívül ért minket: szinte pillanatok alatt túltettük magunkat rajta.

A mosoly és a nagy álmok a mindennapjaink része, akárcsak a levegővétel.

Aztán egyszer csak valami megváltozott. Nem, nem is valami, hanem inkább valaki. Mi.

Ott állunk, kezünkben az érettségi bizonyítvánnyal, melyet épp az előbb nyomtak a kezünkbe. Nézünk hol egymásra, hol tanárainkra: utoljára vagyunk így, együtt. Beszélgetünk még, ki merre folytatja majd?

De a nagy álmoknak már alig van nyoma.

Az elmúlt hónapokban a tanulás volt a fő állásunk, és a hobbink is, lehet, hogy csak fáradtak vagyunk?

Eltelt bő egy év, és most már alig találkozunk. Hébe-hóba összefutunk a boltban, buszon, vonaton, elsétálunk egymás mellett az utcán. Néha beszélgetünk, vagy írunk egymásnak, de most már a leggyakrabban a közösségi oldalakon tartjuk a kapcsolatot.

Az idő maximális sebességre kapcsol: gratulálunk a sikeres felvételihez, vagy az új munkahelyhez; meglepődünk, mikor egyszer csak eljegyeznek valakit; mosolyogva borzongunk, ha megjelenik az első babafotó.

Aztán csak ámulunk: de hiszen pár évvel ezelőtt még komolytalan fiatalok voltunk, akik éppen viccelődtek, és teljesen másról álmodoztak. Komolytalan fiatalok, akik szentül vallották: Ha valaha is felnövök, nem akarok ott lenni...

És most mégis itt vagyunk. Nyakig a felnőtt életében. Elvégre mi is felnőttünk. Na jó, mégsem teljesen: a legkedvesebb dolgaink nagy része még mindig ugyan az, csak mi lettünk komolyabbak. És persze királyabbak is. :)

Akármerre is jársz, kedves Fiatal Felnőtt: egyszer megöregszünk, de az még nem most lesz. Lélekben örökké tizenévesek maradunk, csak a tennivalóink változtak meg. Mi pedig, a feladathoz komolyodunk. :)